Ma 2 lüke idézetet gyűjtöttem be. Egészségemre!

'Ha valaki keresztezi utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek.'

'Némelyik ember azzal, hogy egyszerűen önmaga, örömet szerez másoknak.' --> Én is akarok ilyet és én is ilyen szeretnék lenni!

Ki a barát? Nem tudom röviden összefoglalni. Majd megmondja a gugli. De barátnak tartom magam. Nem vagyok tökéletesen jó és igaz barát. Akik annak mondtak, átvertek, vagy nem is ismernek eléggé. Vagy be akartak nyalni. Úgysem hittem el. Felületes lennék? Figyelmetlen? Valamit nem vettem számításba? Nem hiszem. De-de! Csak ez lehet a magyarázat! 

MIÉRT KELL DOBNI EGY HÜLYE MESSENGERES IZÉ-SOR MIATT???

Jól van. Nemcsak egy lehetett... Kombinálok, tudom... nem bírom a 'virtuális egy-sorokat'. Összeveszünk.

((Az elmúlt vasárnapjaim nagyon rosszul sültek el. T-vel nagyot veszekedtünk. Ha valakinek elmesélném, lefordulna a székről, nem a beszéd miatt, hanem csak a téma.. Jahh, hogy blogoloook...ide leírhatnám. Hát nem! Még nagyon nem. De majd.. Addig a Privátba.))

DE: Szóban oltári jók vagyunk! Szóban nincs félreértelmezés, semmi! Szóban szeretetben égek! Mit szeretetben, simán írhattam volna, hogy szerelemben. (Jesszus kislány, csillapodj.) Mi történik ma a világgal, hogy mindent letudunk pár soros messengerben? Hát nincs már időnk találkozni, egymás szemébe nézni, észrevenni a nonverbális jeleket? Abban azt hiszem, erős vagyok. A sorok pötyögése csak egydimenziós kommunikáció, és igen: kurvára el tud sülni balul, fogjuk már fel! Nekem nincs benne sok tapasztalatom, ezzel tisztában vagyok. Nem tudom magam hipp-hopp felfejleszteni ebben. Ezt nem. Másra koncentrálok.

//Szeretem a könyveket is! Miért nem olvasunk ma már? Mert olyan öreges, lassú, időigényes? Sok olyat olvasok, amelyekből film született, tudom. De igen is találok benne olyan mondanivalót (aláhúzom, összefirkálom, kiírom), amiért ma még érdemes olvasni! Hosszútávon több következtetésre ad lehetőséget, maradandóbb élményt nyújthat, ez tény. Mondom én, aki egyébként filmbuzi és imádja az azonnali, intenzív hatásokat! 2 könyv is hozzásegített a gyermeknevelési elveim formálásához is... csakhogy mondjak egy példát..! 1-2 nap múlva befejezem az Életrevalók-at. Aztán jön Ellen. Frissítés: már elkezdtem. Nem bírtam ki, kellett egy adag nevetés!//

És most nincs szóban vele. A 'szakításról' nem volt! De a kapcsolat egyértelműen megszakadt. Kérek egyet! Legalább egy utolsó, torokszorító lebaszást, szakítószöveget, indoklást, valamit! Jogom van hozzá!

Ááááá:

Remegek. Nem akarom ezzel kinyírni a lüke szívemet, de tudnom kell, miért mondanak le rólam, miért mond le magáról, miért mond le erről? Intenzíven kialakult barátság volt, basszus, nekem nagyon nagy szükségem van rá. Azt hiszem fogalma sincs, mennyire! És hiszem, hogy neki is rám. Ő miért nem hiszi? Miért nem kockáztatja tovább a megnyílást felém, a szoros érzelmi kötődést? Számomra ez kibaszott nehéz feladat, most leírva is folyamatosan pironkodom, de már belelendültem! Már igen-t mondtam rá. Anno. Már meghasad a szívem, de tényleg. Már nem sok minden lett volna hátra, hogy teljesen kinyíljak, és meghaljak, mint ahogy a kagyló szokott. Szégyenemben például. De közben reménykedve, hogy valaki meg fog ismerni, meg fog érteni... hátha jobb lesz. A bizalom, őszinte barátság... gondolom lelki bajokban olyasféle támasz, boldogság és megkönnyebbülés lehet. És felszabadult, tudnánk tovább ökörködni. Tök-jó felfedező lennék, de egyedül nem tudok menni. Már így is fura alaknak tartanak, hát még ha egyedül járom a... várjunk csak: Egy csomóan egyedül járják a..! Óóó! Akkor csak én nem akarom, nem megyek! :-(

Marad a városi sétatrapp, füles, spotify, dúdi-dobi, szívbemarkolás és a gondolatok. Néha jön egy 'megállunkszembehunyunkszél', most ezt szeretem.

Sok-mindenre kész lennék érte. Bevállalnám, hogy én zuhanok le egy hegyről, miközben őt visszalendítem az ösvényre. (Erről már többször álmodtam.) Simán bevállalnék egy golyót valami eszement lövöldözőstől. Szögeket a körmöm alá, az még kínzóbb lehet. Lemondanék sok jelen boldogságomról, hogy ő megtalálja azt, akit keres maga mellé és boldog legyen. De tudom, hogy ez nem valamiféle misztikus alkuval megoldható izé. Ennek ellenére komolyan gondoltam anno, amikor ez eszembe jutott. Ha lenne szupererőm, akkor ott-teremnék vele bármely hegycsúcson a szimpla akaratommal, mert látni szeretné a napot igencsak éles szögben lemenni, feljönni. Elvinnék oda másokat is, de azt ő szereti a környezetemben leginkább. Kis-Super(wo)man szeretnék lenni lézerszem és ellenségek nélkül. Hülye vagyok.

Nem tudok túllendülni ezen a 'szakításon'. :-(

Annyi, de annyi zenét becsatolnék ide! Meghasadok, amikor reggelente hallgatom őket... Pl. Grace Grundy. A zongora konkrétan minden ütem után meghal. Csak a hangja lehel bele minimális életet, hogy kövesse. Istenem. Közben előfordul, hogy csak az arcom lúdbőrözik, micsoda tulajdonság ez?

Ká iszonyúan bölcs és rengeteg tapasztalata van az emberi kapcsolatokról. Mivel szemmel láthatóan ki vagyok borulva, sokat mesélek neki erről a kapcsolatról. Minden nap szó szerint felmos a padlóról. Itt a melóhelyen nem igazán dúskálok barátokban. Nagyon okosakat mond, tanácsol nekem ebben az iszonyú szituációban, de én nyughatatlan vagyok és nem igazán tudom megfogadni. A szürke állományomig eljut minden mondandója, megállapítom, hogy Ez jó, ez okosság!, de aztán nem tudom magam aszerint kontrollálni. Bátorságom ölelésre, az érzelmek szembe történő mondásra úgy igazán nem is volt. Legfeljebb Té-nek egyszer-kétszer. Vagy háromszor. Basszus, mennyivel könnyebb lenne pedig! De a vallomás megható és a visszajelzések üresek lehetnek. :-( Nem megy ez nekem. Csak szenvedek, csak szenved ő is, mert én nem tudom megkönnyíteni a 'dolgot'. A helyzetet. Ezekben a szóban történő érzelmi kifejezésekben selejt vagyok, úgy érzem. De legalább próbálkozok. És írok! Itt ugyan nincs visszajelzés, de ismétlem: írok!
Egyszer megölelt, aznap végig vigyorogtam a buszon! Épp kirándulni mentem és nem akarom részletezni a körülményeket, de baromira őszinte volt és kurva jól esett! Azóta hiányzik. Na mindegy, megint ide jutottam ki. De mit akartam Ká-val? Szóval ő próbál segíteni. Engedem, már amennyire most tudok engedni. Durván meg vagyok sebezve, ő pedig csepegteti a gyógyírt több-kevesebb sikerrel.

Ezt nagyon szeretem:

Én nem tudom csak úgy elengedni a dolgokat, rágódós vagyok! És elsősorban nem Ká gyógyírja kell nekem, hanem egy békülés. Amíg ezt meg nem kapom, borzasztóan elveszettnek érzem magam. Hiszen értetlenkedem a meg nem válaszolt kérdéseimen és mindennél jobban vágyom a békére és bizalomra vele. Nem akar már megérteni, mert túl bonyolult? vagyok és kombinálok, közben pedig belegázolok (akarva-akaratlanul) a lelkébe. Amit egyébként baromira nem kellene megsebeznem, tudom! Nem áll szándékomban, de nem vagyok extra-óvatos és eddigi tapasztalataim során nem jöttek elő ilyesfajta megnyilvánulásaim barátok körében. Változom. Persze ezek csak feltételezések...mivel nem tudom Miééért!?
Eldobott, mint egy rongyot. Az a rongy most roncs lett. Egy nem megújuló darab. Nem kertelek, szarul nézek ki. A fejemet igazán bedughatnám valami pokrócba, minthogy mutogassam. Az éhségsztrájk még csak 2. hete tart, egyelőre a pozitív hatását mutatja csak. De tudom, hogy sorvadok. A csuklómat Té is figyeli, S-nek már nem mutatom - nem kommunikálok vele, hiszen nem az én barátom-, más fizikai szenvedés 'kell'. Bolond vagyok, nem tudom miért akarom, hogy fájjon, hogy külső nyoma is maradjon. Hamarosan jön a tetkó, amit egy életre meg fogok bánni. Az is a célom vele. Annyira megtetszett, lényegretörő a fejemből kipattant szöveg, hogy nem fogom megváltoztatni. Ká azt mondta, ha varratok, nyakon vág, mint egy büdös kölköt... 'És különben is, nyugodjak meg, engedjem el! Ha ő úgy döntött, hogy nem kér a barátságomból, akkor az ő baja.' Ááá, ebben nem értek egyet Ká-val. Nemcsak az ő baja, én itt kérem szépen kifutok a világból! Mert durván megbántottam, megint! Hogy ígérjem meg neki, hogy többet nem fog előfordulni? Szívesen megígérem, megfogom a kezét és könyörgök, nem kell a tartás, érzelmileg gyenge és kiszolgáltatott vagyok, ha róla van szó. Lassan már szánalmasnak hatok. Oké, nemhogy lassan, már benne vagyok a szánalom-trutymóban.
Nem hinne nekem. Mint egy visszaesőnek... Már annak gondolata is letaglóz, hogy nem hinne nekem. És akkor megint csak az maradna meg, hogy szenvedést okoztam neki azzal is, hogy odamentem hozzá. Beszélni. Szóban. :-( Inkább a tetoválás. Majd elfutok Ká elől. :-|

A lelkiismeret basszus. Nem magamat akarom tisztázni. Elismerem, ha hibázok. Valami menedzser tankönyvben azt olvastam, hogy igen is erény, pozitív emberi tulajdonság, nagyszerű szülői magatartás, satöbbi, ha elismerjük és vállaljuk a felelősséget. Így is szoktam tenni, ez már a személyiségem részévé vált. Szóval ez állítólag építi és elmélyíti a kapcsolatokat.. Hmmm, néha. De tény, hogy azóta andikáznak itt engem egyesek... mindegy! Talán jobban eligazodok abban, hogy kiket érdemes kedvelni és kiket nem. Vissza a lelkiismerethez. Mardos, de nem magam miatt. Miatta, mert durva voltam és löktem. Igen, a szakadékba. Lehet, hogy egy ideje már felette repült, de én voltam az, aki kioldotta a siklóernyő zsinórját. Már laza volt, nem jól 'kezeltem'. Végtelenül és önmagamat marcangolva sajnálom. A magam kínzása nem hagy alább, pedig jobb lenne, tudom. De nem akarom! 

Egyébként tegnap kora reggel jött a következő koporsószög: ne írjak neki.

Eddig is sejtettem, de makacsul reménykedtem abban, hogy majd megbeszéljük...
Azt is írta, 'nagyon sok, amit csinálok'. Mi-mi-mi? Pontosan mi a sok? Alig tud valamiről, nem akarja tudni, nem akar még miattam is aggódni. Jól teszi. Csak fáj az a sok elutasítás. :-( A dühöm a folyosón, irodában, a búvalbélelt képem, a jó éjt mindössze 3-naponta? Ez mind semmi. Nem kell észrevenni. De hogy a túróba kívánjak jó éjszakát, ha nem írom le, hogy jó éjt?!?

Rohannék:

nem épp kedvenc, de most ezt dobta a gép

Róvom az utcákat, zene a fülben. Nem bírok egy helyben ülni még a buszon sem.

Idő. Francos idő, miért kellesz? Mindenkinek szüksége van rád, hát nekem nem! Nekem nem vagy sok. 24 hónapom van, ha nem foglalkozok a szívemmel. Idő, alig maradt belőle valami, így nem tudok várni! Hmmm, necces. Így hogy maradjak épelméjű? Hogyan dolgozzak a türelemmel, mint okos eszközzel? Sehogy.

Hümmögjünk ezen is, hiszen fáradhatatlanul agyalok:

Asszertivitás: lásd a wikin..

Megjegyzés hozzá:

„Az asszertív emberek ... képesek kompromisszumot kötni ahelyett, hogy mindig saját fejük után mennének ... és jellemzően jó az önértékelésük.”

Az asszertív emberek úgy lépnek barátságba valakivel, hogy elvük: „Igényeim számítanak. A Te igényeidre is számítok.”

Hosszú éjszakám lesz.