Szar dolog az élő lelkiismeret!

Nem lehet, nem tudja elviselni! Én nem vádaskodok. Úgy lehet érezni, nyilván! Ő következtet. Én csak rákérdezek a tényekre. Azokkal szembesülni pedig szörnyűséges, ha nem úgy alakultak, mint ahogy elterveztük. Ez van! Erről nem én tehetek!

Ebben a szituációban én vagyok a szemét? Senki sem az. Megkérdezem: Mit akartál eredetileg? Ezt és azt. Így alakult? Nem! Ez legfeljebb szembesítés! Attól még nem állítottam semmit, nem kamuztam le semmit.

//Azonban: a történet, ha nem az, mint aminek lennie kellett volna: más lett: kamu. Nem szívesen használom a kamu szót, mert sértődik az ember fia/lánya. Hát Istenem, akkor Bocsánat! Bocsánat, hogy valamit, amit gondolok egyenesen kimondtam! Majd máskor nem leszek őszinte és leszek fake-barát... 'Egyenletesen semmilyen' leszek, ami ugyebár szórakoztatóbb... Ja, nem. Jelenleg kiléptem ebből a szerepkörből.//

És haragszik és mélységesen megbántottnak érzi magát és csalódott és nincs több kommunikáció és bezár és legszívesebben kinyírna! És pontosan kire is dühös? Mert nem tud elszámolni... én tehetek róla, most komolyan!? Ez két emberes dolog, maximum félig az én izém. Vagy semennyire, de nyilván valamennyire, mert ezek szerint egy geciláda vagyok, mert az igazságot, a tényeket akarom mindig látni és láttatni.

És elfogadni és szembesülni az igazsággal... Szóval baromira nehéz és megsebző dolog ez, de akkor is. Tiszta víz kell, önismeret és ehhez hasonló hangzatos fogalmak tartalommal megtöltve. Tisztán kell látni önmagunkat. Értékelni, nem torzítani! Baszki, ha bizonyos tettekben gyáva vagyok: fogadjam el. Ha topmodell vagyok: azt is.
(Csak példálózok, muhaha! Nem fair az én testemet Keira Knightleyval összehasolítani. Szegény Keira.)

Szóval: Nem azt mondtam, hogy bárki tettekben gyáva volt, csak azt, hogy valami, amit eldöntött, nem valósította meg. Pölö este csak és kizárólag kelkáposztát fogok enni, másnap pedig siklóernyőzök egyet. Mi ebben a nehéz?! Jó-jó, tényleg nehéz a káposzta, de még is csak 88%-a C vitamin. Eltértem a tárgytól, violinkulcs! Tehát: You made a choice, then just do it!

Ha elfogadom és értékelem magam, akkor kérdés, hogy akarok-e változtatni. A válasz általában igen. Azután jön a tett! Én teszek, ő nem!

Mert ha nem, akkor ott a könnyebbik út... homokba dugni a fejed!

R.I.P. Chester. �

Nekem ahhoz, hogy átvészeljem pl. anno az egyetem nehézségeit mindig fel kellett tennem egy kérdést: Mindent megtettem azért, hogy...sikerüljön? Ha a válasz igen -komolyan, mint egy butított programnyelv-, akkor rendben, megpróbáltam. -Bébi, ezúton is köszi, te kocka! :-) Megpróbáltam, ennek így kellett lennie.
A lényeg: A célom vagy sikerült vagy nem. De a lelkiismeretem tiszta, tisztességgel helyt állok, ember vagyok! És ez a buta kis filozófia belém ivódott...

MIT TESZEK AZÉRT, HOGY...?
Ne múljon el a hét anélkül, hogy fel ne tegyem ezt a kérdést! Nehogy már így teljenek el a hónapok, évek, jesszusom! 

Az önismeret folyamatos dolog. És nehéz, netalán kegyetlen. Meg szép is! Lehet, hogy partner kell hozzá. Ja nem, nem kell. De ha van valaki, akivel barátkozol és elkezditek megismerni egymást, úgy magadat is jobban kielemzed. Mert beszélsz, mesélsz magadról. Lehet, hogy olyan emlékek, tények kerülnek a felszínre, amiről nem akarsz már tudni vagy még sosem fedezted fel --> még nem állapítottad meg, nem lett kimondva. Ez van, én -nagy nehezen, de- vállaltam! És el fogom fogadni, még ha kegyetlenül hangzik is! Nagy sebet üthet ez, de nem akarok hazugságokat, magamat akarom ismerni! És persze őt is. Talán tudok így segíteni...gondoltam. Talán katartikus lesz. Hát kurvára nem, nincs katarzis! Csak a harag és elutasítás. Mit csináljak-mit csináljak? Egyedül vagyok benne, megint. Engem meg má' meggyőzött, hogy teljes őszinteség és beleadás kell...

Beleugrottam. Egy őszinteséget és érzelmeket felszínre hozó örvénylő vízbe, aztán rájöttem, hogy nem ugrottak velem. Mivel ez nem Comói-tó, ez a Lago Maggiore, abban nem úszkálunk csak úgy, bármennyire csábító a látvány. Sőt, ha visszakozok, kimászok, közben és utána is egy pofonsorozást kapok. Messengeren.

Egymás megismerése, mi?! Tévképzet volt.

Folyamatosan változunk is. De szakaszokban nézve biztosan.

Mi következik ezután? Nincs rosszabb, mint kétségek között vergődni. Ezt 'olvastam egy könyvben', de ezt szajkózzák a hülye sorozatokban is. Apropó könyv: Újraolvasom a Lingshan-t. Még is csak Nobel-t ért 2000-ben.

13:26: Most nem szeretne beszélni.

Folyamatosan Linkin Parkot hallgatok, ma ez. Közben főnihez be, főnitől ki. Süt rólam, hogy nem érdekel, amit mond. Ott a kolléganő, nőjön fel a feladathoz. Ideje már.

Már kusza lettem, mozaikszerűen épülnek fel a gondolatok: Élünk basszus! Vagy ne éljünk?  ----------kivágva--------- A hátam közepére kívánom a szidalmazást... Nem értem, miért mindig ő mondja meg, hogy ki-mit csinál szarul, de őt nem lehet szembesíteni semmivel, különben olyan visszakezes pofont kapok, hogy cseng a fülem és megborul az elmém is. Mert megborul, mert hatással van rám. És érdekel, hogy mi a véleménye. Nagyon. És igen, úgy érzem, olykor lekezelő. Értelmes, tartalmas éveket megélt, érző lény vagyok, ezt ne felejtsük el. Részéről a pofon, visszatámadás mellé gyönyörűen illesztett nem-kommunikáció párosul. Nincs válasz. Nincs semmi biztos, pozitív, semmi pislákoló láng.

Szenvedek.

Értetlenkedek...

:-(

Legalább írok. Egyre többször bevallom, hogy igen, vagy hogy nem. Kimondom. Remélem kurvára megéri, mert nem tudom, meddig bírom lelkileg elviselni!
 

U.i: Szükségem van egy kis gőzkieresztésre, különben becsavarodok. Csütörtök este találkozó P-vel. Legalább ő rám ér.

Óóó Papercut, ezt a számot miért hanyagoltam ezidáig, nem is rossz!