(két cikk egybegyúrva, brutál-zavar)

Benyögök valamit, hogy rögtön felnevessen. Pillanatnyi siker. Nem gondol bele semmilyen átvitt értelmezésbe, erre nincs idő, és nem is ez volt a cél. Épp ellenkezőleg. Csak felnevet. Aztán a következőn, és hülyülünk tovább. Kizökkentettem a komorságból. Hát erre vagyok kitalálva, na.

- Jaaaaj, Nyunyó! Olyan kis lüke vagy. - mondja Nyunyó. Már nem is emlékszem rá szó szerint, pedig baromira jól esik, amikor ilyeneket mond. Ő is Nyunyó, mert én nem tudtam más rendes becenevet találni neki. Illik-e rá? Csak szerintem. Mer' egyébként Nyunyó én vagyok. Ő nevezett el. És olyan hangsúllyal mondja, mintha az én gyerekes lelkemet folyamatosan ápolgatni kellene. Igaza van, tudja is, csak nincs kimondva. Mármint részemről. Kimondani nem is fogom, olyat én nem szoktam, pedig nem nagy ügy. Nyunyó sokak lelkét ápolgatja. Azt mondta MA, ez talán a tudatalatti küldetése. Ki tudja? De nagyon szeretem Nyunyót. (A fenti kép is az övé. Habár megírtam neki, hogy lopom, le fogja szedetni velem. Pedig milyen gyönyörű! Lófaszt, Nyunyó ennél is szebb. Értékesebb.)

- Te, gyerek! - mondja néha Ká is. Én meg kajánul vigyorgok, félreugrok az öleléstől és elszaladok a folyosón a kis helyemre. És vigyorgok. Most is mosolygok arra gondolva, hogy felvidítottam. Jó ez.

-  De miért? - kérdezem ártatlanul, de nem olyan irritálóan, mint egyes reklámokban egyes kölkök.

Egyik varázsszavam a 'tényleg'. Hangsúlyosan, kérdőjellel vagy felkiáltójellel.

- Tényleg? - kérdezem gyakran, komoly érdeklődést mutatva. Szerencsére tudják, hogy valóban érdekelnek a mások szarjai, már bocsánat. A legjobb, amikor kijön belőlük. Nekik is, nekem is. Nem vagyok egy nagy, szépirodalmian megfogalmazós vénával megáldott emberke. De így, egyszerűen mindent le tudok szűrni. Már ha közben nem kalandozik el az agyam valami extrém megoldáson a pár perccel elővetített problémára. Miért csinálom ezt? Ismétlem, verbálisan senki sem kér meg rá. Csak filózgatok közben, jár a kis fejem, csapong mozaikként felhalmozva maga köré mindent.

30Y! Ma ez.

Felhő. Csak ennyi. Nyunyó leírta reggel egy üzenetbe, hogy felhő. És bámmm. Pedig évekkel ezelőtti történetek ezek a számok. 'Felhő-felhő, olyan vagy te olyan...' Eszembe jutott, összetársítottam vele, pedig két teljesen más 'tényező'. Van a 'Fishing on Orfűs-zenekar' és van Nyunyó.

Na és a Bogozd ki! Ó, őrület, hogy fel tud dobni egy-egy dal! Mennyire befolyásolja az egész napomat. Fura, hogy én erre nap, mint nap rácsodálkozok. Tudhatnám már, de nem, nem. Butaság?

Gyerekes.

Koromat meghazudtolóan még mindig imádom a lazulós, fesztiválozós hangulatot. És koromnak 'megfelelően' nem járok már el fesztiválra. Sorakoztathatnám ide az érveket. Sokat. Miért is? Eljárok? Nem. El tudnék? Háááááát, nincs kivel, nem jó az időzítés, gyerekek, családi progik, drága... és tényleg nagyon nincs kivel. Pedig imádtam. Engednének is. Amikor még felszabadult fővárosi egyetemista voltam, lehetett. Ha nem fesztiváloztam, D-ben tengettem a nyaram. Tesós, sátras, hagy ne soroljam. Basszus, 'be hiányzik!

Az irodában tunyulok. Fontoskodás, pecsételés, aláírás, papírok igazgatása, tologatás az asztal egy széléről a másikra. Meg néhány telefon.

És akkor jön egy Kispál '...maradj otthon, nézzél tévét - Csillag vagy fecskéje'. Imádom, másodpercek alatt képes vagyok visszasüllyedni a hangulatba. Az az éra életem legjobb élményeit takarja. Alig emlékszem már bármi konkrét eseményre. Csak a környezet, csak a hangulat, csak az emberek. Arcnélküli emberek, akiket egy öleléssel magamba zártam. Ott a fesztiválokon... Mindenkit!

Más lettem, nosztalgiázok erről, holott élhetném is. Talán felnagyítom a jelentőségét. De nem. Ez volt az élet legfelhőtlenebb, legboldogságosabb szakasza! Basszus, nem is merem ezt hangosan kimondani, hiszen már gyerekeim vannak! Az a szakasz folyamatosan átitatott. Nem napokig tartott, mint a Hegyalja. Előtte, utána, mellette, vele lélegezve a teljes nyár. Meg a következő.

Hatással volt rám annyira, hogy tudjam, részben milyen ember akarok lenni. Milyen felnőtt. A szemlétet szinte minden. A tettek már csak azok következményei. Az eszme persze idővel változik. De amíg csak egy kis darab is bevésődik az elmébe, a szívembe, addig: VAN értelme, hogy átéltem. Addig van remény, addig van irány. A jó irány. Nem is jó, hanem az ember milyenségének a tökéletes iránymutatása! Ennél jobbat még nem találtak fel. De még nincs múltja, még nem értékelhető, mert a generáció még nagyban éli a mindennapjait, még csak korai harmincasok vagyunk. És annyira különbözni tudunk egymástól, hogy nincs is komoly összehasonlítási alap. Az érzéseinknek nem is lehetne, de komolyan már! Csak a száraz tények hasonlítanak. Félelmetes, hogy mennyire be lehet dobozolni azokat a tényezőket, amik között felcseperedtünk. A lelkünk nem mérhető. Olyan közhely lehetne ez. De nem értik. Legfeljebb a pszichomókusok. Alig páran, pedig több tízezren gondoljuk így. 1 vagyok a több tízezerből, az semmi! A korosztály sem igazán megy el addig, hogy magát megértesse. Miért is nem? Mi a különbség az X-hez képest? Szabadság, kultúra, közösségformálás, eltűnt országhatárok, nevezzük akárminek akármilyen szemszögből. Kicsit kozmopolita, kicsit közlékenyebb, kicsit intenzívebb eseményekkel tűzdeltebb, igen. Szabadosság a szexualitás terén is. Szabadság, hogy imádtam! Az ember hagyja viselkedését elszabadulni, megenged magának kisebb-nagyobb kilengéseket az ésszerűség határain belül. Ugyebár az életérzés-fokozó (számomra) a zene. Meg a szeretet. :-) Ilyenkor nem voltak elvárások, csak maradjunk épek, egészségesek és vasárnapra érjünk haza... Ó, de utálom a közösség kirekesztő erejét holmi nevén nevezett ürügyre hivatkozva! Vidéken hatványozottan igaz. Vidék alatt a kis lakosság létszámot értem, ahol majd' mindenki ismer mindenkit. Most mi a stájsz? Hát ööö 'Férjezett, 2-gyermek anyja, micsoda viselkedés ez! Még a végén tönkreteszi az idilli családi kört', és így tovább. Baszki, egyszer mentem el bulizni 30-éves fejjel régiotthon... Ezek szerint nem kellett volna.

Basszus, pszichológia kellene ide. Miért nem ír a 'tudomány' erről? Annyira rés vagyok, annyira ritka réteg? Egy gap a marketingben. Csak egy kis zavar az agyban, néha fel akarja adni az életét, bulizik, de idővel mindig visszatér a régi kerékvágásba. Ahogy eddig is. Nem is bulizok már a régi értelemben véve, inkább társasági vagy egyedüli programokat tervezek és intenzíven megélem őket. Miért maradnék otthon a 3 tagommal töltve a 0-24 órát mindig? Mert az jó, kényelmes, megszokott, ergo a legfontosabb és legboldogabb számodra. Aha, köszi, hogy durván leáltalánosítottál. Egyszerűsíted a problémáimat, melyet csak így tudsz leírni. Az a  picinyke bajom van vele, hogy kurvára nemcsak erről szól. A Mindfulness mond neked valamit???

És miért van az, hogy a másik valójában nem akar megérteni? Kollégák pölö? Anyám saját magából kiindulva megmagyarázza a hogyan-miérteket, amolyan faék-egyszerű módon. De csak úgy, hogy a vége a 'minden a legnagyobb rendben van ezen a világon' -legyen. (Candide, ahh irodalom, ahh M!) Én sem vagyok kivétel, de csak néha! Igyekszem szubjektív lenni és nem hülyeségeket tanácsolgatni, mint valami megmondóember. Gyűlölöm az általánosítást és a mindent rongyosra megmagyarázást. Én valamiért legalább meg akarom érteni a másikat. Nem kell egyetértenem, vitatkoznom sem (támadásnak vélik, ha már elindítok egy jó kis pro-kontrát is.) Azt már sokszor beláttam, hogy nem tudom megoldani a problémákat, sőt, sokan nem is akarják, hogy megoldjam. De akkor hogyan segítsek? Szeretek segíteni, nem tudom miért. Nekem is jól esik, neki is... Egy-egy meghallgatás nem mindig elég. Szerintük igen, de szerintem nem. Empátia, szánakozás? Óóó, nem szereti senki, ha szánják. Ne is számalomnak hívjuk. Ez sajnálat. Á, dehogynem szeretik, csak ne tűnjön annak. Jól van, akkor nem fog, ne aggódj. Majd kötődést mutatok feléd. Végül is: kötődöm. Aztán később tudatosul bennem, mennyire!

És keressük egymást. Keressük azt, aki kicsit kizökkent. És nagyon jó. Többségünk persze virtuálisan, de az már elég, hiszen mind-mind helyet foglal az agyunkban. Meg a gondolatainkban.

Majd ha sokat vagyunk egymás világában, akkor jön egy védekezés. Én is ilyen vagyok. Tele vagyunk falakkal. Egy témához egy fal. Nem tudjuk levetkőzni. Van, aki le akarja, hiszen mentálisan az az egészséges. Felszabadító lehet, ezt megmondták már Mari néniék, meg a tudósok is.

Vagy inkább maradjunk a felületesebb szinten. Bohóckodunk, hogy jól érezzük magunkat és ne sorvasszon el minket a lelki nyomor. Szép volt, jó volt. A napok eltelnek, ökörködünk. Hát kell ennél több? Nem tudom. Szerintem nem. De valójában igen. Á, mégsem. Örülök, ha el tudok menni a Pé-vel sörözni, elhordunk mindenkit mindennek, egymást halomra dicsérjük, berúgunk, aztán megyünk haza a kényelmes fészkünkbe. De legalább kiadtuk magunkból a bánatot, aztán egy kicsit könnyebb fejjel (lélekkel?) folytatjuk a mókuskereket. Ha a másikról van szó: naaaa, mondjad, mesélj! Ha rólam: ááá, hagyjuk, léptem. Könnyű ez.

Könnyű út. Csak épp a másik szarjain is elkezdek rágódni. Mi lenne, ha titokban segítenék neki, de úgy hogy ne vegye észre, de...? Mi vaaan, hülye vagyok? Azzal mit segítek? És mi ez a háta mögötti akciózás? Mindig ez a vége, a rágódás. Nem kavarok be tettlegesen, csak emésztek. Rosszul csinálom, de még mindig ezerszer jobb, mintha tettem volna valamit. Basszus, tapasztalatok... Hát nekem olyanom is van? Mindkét cipőben jártam már. Ez tényleg csak szerencse kérdése. Stratégiám az iszonyú mennyiségű ökörködés a hétköznapokban, figyelemelterelés, néhány (önmagát frissítő) téma halál-komolyságként beállítva (filmkultúra, zene, csakhogy az alapokat említsem). Ha nem aktuális, akkor jön a ládika kinyitása. Jöhet, mondjad, te indítottad, valószínűleg ez neked jó, én meg érdeklődöm tovább. Aztán 'bandázunk', ahogy Nyunyó mondaná.

Rendszeresen feltör az ösztönös védekezés. Attól tényleg jobb neki, hogy néha a fejemhez vágja, hogy jóóóó, te sosem voltál ebben a helyzetben, fogalmam sincs, hogy milyen 'ez'. Tényleg? Tán nincsenek emberek és élettörténetek a közvetlen környezetemben? Hát most szabadultam egy mesterséges intelligenciával tuningolt robotgyülekezetből? Tudom, hogy a nálam fentebbi generáció 75%-a totálisan szét van csúszva, már elnézést! Annyi szart meríthetnék a körülöttem állókból. Nyitott szemmel látom ám a mások boldogságát és nyomorúságát egyaránt. Mégsem lehetek tanácsadó. Legfeljebb hallgató és kérdező. De ha megoldásra kérdezek, ami totálisan eltér az illető szemléletével, akkor jön a visszakezes pofon. Hirtelen. Mert konkrétan pont én pont nem éltem át azt a bizonyos szart. Derült égből jött villámcsapás. És zavar, mert nem jogos. És mert nyitott felém, én meg szívesen lennék lelki szemetese is. Érdeklődöm iránta.

Ha én jövök, sztorizgatok és vágyom vissza a 'bolondozásba'. Vigyorgok. Terveket szövögetek, melyeket a hétköznapokba illesztenék bele. Klappoljon minden, jó lesz ez. Ilyenkor zavaros tekintetű, kombinálós, értelmetlen életstílusokat felnagyító, kirobbanóan lelkes embergyerek vagyok. Igaz, csupa jó szándékkal, tudatos életképpel, célokkal megáldva, stb-stb. Megnyugodnak, hogy ugyan érdekes dolgokért rajong, na de az alapok, azok rendben vannak nála. Mosolyognak, élvezik.
Hmmm. Nem fognak csatlakozni hozzám. A manővereimhez. Hát itt senki sem éhes az élet kínálta kalandokra? Csak ki kell lépni a 4 fal közül, ennyi!

A freudi elszólások, na azok baromit ütnek, hiszen ezek 'nem igazak'. Ááá, megint csak viccelt, hiszen ott áll tetőtől talpig a konzervatív életvitelnek is kiválóan megfelelő skatulyában! Életkörülmények, család, barátok, munka, minden kutyafasza elérhető, mi? Ja jó, hát hirtelen lett anyuka, valószínűleg nehéz gyerekkora is volt, biztos ezért ugrál, feszeng, de hát azok akkor generációs tulajdonságoknak számítottak, és elfogadták. Hát bazdmeg! Most meg bilincsben vinnék el az összeset a perre. Hihetetlen ez a 'gyerek'. Kedves barát. Máskor is gyere, szórakoztass már egy kicsit! Köszi, szevasz! Ha nem jössz, majd eldobunk, nem baj, ugye?

Elfelejtődik a fiatalság okozta életöröm, mindenki beletörődik az élet hozta pofonokba. Csak megy az árral, ami egyébként köztudottan szarral van övezve. De nem kerüli ki sehogyan sem. Ugyan, miért sodródik? Társadalmi konvenciók? Na neee. És na de. Szégyellje magát mindenki, aki azért szenved, mer' úgy van rendje s módja szerint! Lehetünk ám felhőtlenebbek! Kit érdekel a környezet, kit a konzervatív szülők? Sokakat. Mit mondanak: mindenféle figyelemelterelő szürke hétköznapi baromságot, mert szerintük az lesz a legjobb. Én meg elterelődöm. Sodródom tehát én is? Általában nem. Vagy is néha igen. Sajnos néha tudatosan terelek és választom a sodródást. Abból nem lehet baj...ugyebár. De basszus, jobb lesz? Nem tudom. Megszokott.

Visszajövök a lyukamba és benyomom tovább a 30Y-t. Teremtős, ah, ez az igazi! Jó lesz ez, nyugi! Mindjárt vége a munkaidőnek, mehetünk pihenni.

Gondolkozni nem kell, az ma már megvolt, kiírtam magamból. Ne is törődjek vele, hogy nem mondtam ki világosan az egyik legnagyobb lelki nyomoromat és megoldás a leírtakra nincs. Mert nem létezik ír. (x-évente körbejárom ezt a lelki bizémet.) Ezek csak tények, ahogy érzek, ahogy gondolok valamit. Ez van. Próbáljunk kikapcsolni egy kicsit. Ahogy érzek, hát ... dolgozzam fel. Írjam ki magamból. Megtettem. Félek, hogy csak ráerősítek a kétségemre, hogy nekem valami ki nem mondott bajom van a világgal. A jelenben kialakított világommal. Hogy mennyire nem tudna elfogadó lenni, ha változtatnék. Mert nem vagyok egyszerű, szürke, konzervatív. Másmilyen vagyok. Meg kéne nyílni. Jaj nem, ez még korai!

Csak ne menjünk már bele komolyabban semmibe! Nem tudok mást mondani, csak kottára ugyanezeket más szavakkal.

Kész, gyorsan egy zenét, el ne romoljon újra a nap!

És akkor visszaolvasva az egész irományt már tudom, hogy de. :-(

(Hhhhaa.)

Ny.