whatever tomorrow brings I'll be there

Súlyos kijelentés ez. Nagyon. Egyáltalán micsoda ígéret ez? Nem lehet csak úgy, egy fokozott érzelmi állapotban mindenfélét kijelenteni. Erre jön mindjárt, hogy 'De'. De szerintem meg nem.

Tudom, mindenki tesz ilyet, de ez valójában durva. Kimondott szó, leírott szó. Senkinek semmi nem számít, mit vésett kőbe? Oh, mert múlandó. Múlandó lenne? Hát nem az! Valaki, valamikor ígért valamit. Valamilyen állapotba került valamitől, valakitől! Ez igen is számít. Tök mindegy, hogy már elmúlt, változtak a körülmények... Hihetetlen, mennyire könnyelműek egyesek. És ne mondja senki, hogy biztos öregszem, begyöpösödöm, hiszen elmúltam 20. Nem erről van szó. Azt látom, hogy a tizenévesek pár óra leforgása alatt minden nyilvános oldalról eltüntetik minden emléküket a széttört kapcsolataikról. Pedig azok valódiak, élettel teli érzések voltak. Akkor, abban éltek és még hirdették is ki a nagyvilágba. ... Tényleg így kellene? A folyamatos posztolást és lájkvadászatot is túlzásnak tartom, de ennek a brutális semmissé tétele még inkább húsba vág. És értetlenkedem, mert az ember lelki sebein nem lehet csettintésre könnyíteni. Látszatra minden tökéletes. Szörnyű. Mert tudjuk, hogy belül iszonyatos. Nem értem meg, hogy miért kell így. Felvállalás helyett törlés, és minden rendben, meg sem történt. Ugyan már. 

Nem érzem magam megsértve, megbántva, nem azért háborgok.

Az elvek. Annyira nem számítanak már, hogy kedvünkre váltogatjuk. Nincs jelentősége. Miért is? Nem vagyok én egy ultrakonzervatív lény, sőt, ultranemkonzervatív vagyok lassan. De fel tud húzni az ígéretre, vallomásra (satöbbi) tett utólagos legyintés. Tagadás.

Nyitogatom az elmémet és a megismerések felé hajlok már, akármennyire nem is tudok azonosulni néhánnyal. Olykor utólag derül ki ugyan, hogy 'Nem leszek híve és hangoztatója' pölö a HH-s találkozóknak, de megismertem, meghallgattam, napokra eljöttem, kipróbáltam.

Hosszútávon jó ez a tapasztalat. Rövidtávon? Szintén!
ad1) hús-vér élmény,
ad2) téma, amely mögött van tartalom,
ad3) további utakra nyílhat lehetőség (legalább szellemi szinten).

Nyilván a leggyorsabb információszerzés a gugli cikkjei. De veszélyes és egyértelműen torzított igazsággal van tele a nyet. Néha hazugsággal, de annak is ki kell derülnie. Nem elég. Kérdezni-érdeklődni és lehetőséget teremteni az átélésre. Aztán ha rákattan az ember, akkor hardcore-osként beszerezni egy alapművet. Vagy megmaradni a témakör blogjainál és/vagy újra átélni. Mindegy, hogy videóról vagy sárkányrepülésről beszélünk. Csak semmi végleges elköteleződés, azt már próbáltam. Vegyesek a sikerek. Beszűkült lesz ettől az ember. Szűrőn látni a világot nem mindig jó. Jó-jó, a tudatlanság, boldogság, burokban tart. Ki is mondta: "Ó szent együgyűség!"? (János a máglyán, ugye?) Boldogok akarunk lenni, de nem kéne vaknak lenni és minden fenyegető tényezőt elnyomni, a vegyes érzéseket pedig megmásítani. Mert szürkeség, majd feketeség jön. És nem értjük, hogy az évek során hogyan jutottunk el ide. Mitől lettünk ilyen depisek, fásultak, bizonytalanok?

Legyünk igenemberek. Ne legyünk papírkutyák, mert nem fog történni velünk semmi. De szó szerint. Magabiztosság és bátorság! Hat magunkra, környezetünkre, mindenre. Na ezért jó az egészséges harmincasoknak. Tapasztaltak, tudják hol vannak, merre tartanak, mik a céljaik. És nem utolsó sorban nem felelőtlenül bátrak. Csak simán-bátrak. Még vannak álmaik, csak ne kombináljanak! Ha él bennük a töretlen vállalkozószellem, nyert ügy van. És keressék a szerelmet tovább. Ha megtalálták, hát folytassák, nem érdemes leállni!

Kalandvágy. Nem lehet könnyű a kihúnytat feléleszteni. Akinek sikerül, félremehet könnyen. Ááá.
Megéri? Nem tudom hosszú távlatból megítélni. A jelenből tudom: amíg nincs baklövés és elszabadulás, ó totálisan igen. Hagyjuk magunk mögött, hogy mik nyomorítottak meg minket hajdanán. És hagyjuk a jelen biztos, ám kevéssé jó burkot! Mert a kevéssé jó szélsebesen válik rosszá. A burok meg csak vastagodik és kisebb lesz, míg nem összenyom. Minden nézőpont kérdése ugyebár...

Mondjuk a tragédiák. Igen, az komoly. De nem lehet megmaradni benne, nem szabad. Kurva-könnyen beszélek. Mekkora csimaszuszkó vagyok! De nem a tragédiára gondolok, hanem a szürke, beforduló magatartásra. Nem megyek társaságba, mer'... ilyen vagyok, olyan vagyok, introvertált vagyok, mindig is szerettem volna megnézni ezt a 10 000 filmet...különben is várnak a virtuális barátaim. Egy ideig szuper ez. Aztán nagyon nem. Az ember agya egyfolytában jár, ábrándozik, kombinál. Amelyek nem válnak valóra és jön a lejtmenet. Előbb-utóbb jön, ha nincs más élet.
Nehéééz! Mert minden olyan, amit a társadalmi normától (aminek nem kellene, hogy létezzen) eltér, azt szégyelljük. Tegye fel a kezét, aki nem szégyellte még magát sohasem! Hazudik!

Még valami röviden, ami eszembe jutott 'a fentiekkel kapcsolatban':
Nem címkézek már olyan elhamarkodottan, mint pl. 2 évvel ezelőtt. Már nem jelentem ki komoran, hogy Én nem hiszek a válásban, Az embernek arra van ideje, amire szán, satöbbi-satöbbi.  De ezt most nem bővebben, nem most. Csak annyi: Nincsenek általánosítások és címkézések. Legfeljebb viccben vagy odaszúrásban. Már ha van épp erre inger.. és igény.

Akkor a címszavak: kimondott szavak, ígéretek. Elvek, melyek rombadőlnek a pálcikalábukkal, letagadott érzések, begubózás, burok, kitörés, bátorság, érzéseink felvállalása minden körülmények között.

Mit is mondhatnék még? ÉN tartani szoktam a szavam. Ragaszkodom ezen állításomhoz. Büszke vagyok rá, mert baromira nehéz néha. Még is csinálom! Elvárom, hogy más is legyen egyenes. Ha nem, sértődök, nem rejtem véka alá. Miért tenném? Legyek pókerarc, tényleg? Ha már nem tudok 'felmutatni' magamról sok különleges skillt, akkor legalább ez. Mert ez: nem mindennapi erény.